A férfi, aki a japán kardnak szentelte életét
A szerző további írásai angolul: Sake-Drenched Postcards
Ez alkalommal a Kapitány a japán kardélezők világába merül alá. Mielőtt vicces ötleteid támadnak, tedd el azt a köszörűt: kifinomult művészet ez a javából.
Amikor Jon Bowhay felkap egy japán kardot, az embernek nem a szokásos szamuráj fantáziálások ugranak be kettévágott páncélokkal, zúzott csontokkal. Inkább a kard általános állapota, kialakítása és szerkezete áll a fókuszban.
Először tenyerére fekteti a markolatot, ügyelve arra, hogy ne érjen hozzá a pengéhez.
– Megvizsgálom, egyenes-e – mondja, miközben jobb markát az álla alá tartja, balját pedig előrenyújtja, mintha csak egy puskával célozna. – Azt nézem, mennyire göröngyös vagy horpadt. Azt is megvizsgálom, vannak-e a kardban olyan kovácsolási hibák, melyekre oda kell figyelnem a polírozás során.
Jon Bowhay japán kardfényező, azaz tógisi. A restaurátor talán hivatalosabb elnevezés lenne, mivel munkája során gyakran kell eltávolítania az akár évszázadok alatt kialakult rozsdát, új alakot ad az éleknek, sőt, acélt hámoz, hogy eltüntessen egy-egy csorbát vagy a pontkorrózió okozta gödröcskéket.
– Restaurátorként meg kell győződnöd arról, hogy a keresztmetszet következetesen az eredetihez hasonló marad – avat be a 65 éves, nagyjából két évtizedes, szürke, lötyögő pólót viselő férfi. – Nem akarod megélezni a kardot. Csak visszahozod az eredeti állapotába.
Évszázadokon át a japán kard a szamuráj megbízható társa volt. A gyönyörűen díszített, finoman megmunkált kard ma értékes műtárgy.
A kardélező feladata, hogy állapotukat megőrizve fejezze ki tiszteletét e művészet iránt. A feladat kemény munkát és tízéves előzetes gyakorlatot igényel. Egy átlagos kardfényező mester korábban számtalan órán át görnyedt a katana fölött – már a fizikai igénybevétel is elég csüggesztő a legtöbb kezdő számára, de egy külföldinek, aki erre a területre téved, még nagyobb kihívást jelent.
A kard élesítése során az első lépés a sitadzsi, mely során különböző durvaságú dörzskövekkel eltávolítják a rozsdát és helyreállítják a penge eredeti alakját.
– Meg kell találnod, melyik kő dolgozik a legjobban együtt a karddal – figyelmeztet Bowhay a fenőkő kiválasztásának fontosságára. A köveket egy nagy doboznyi kendő között tartja – a kendők nem nagyobbak a kisujjam körménél. – Ha nem figyelsz oda, össze fogod karcolni.
A kiválasztáshoz ismerni kell a kard készítésének korát és a kovács iskolája által alkalmazott technikákat. Az acélrétegek elhelyezkedése, a megmunkálás, temperálás módja és a penge íve mind befolyásoló tényező.
A pengét bonyolult módon kovácsolják. Először kétféle acélt kalapálnak össze nagyjából olyan alakúra, amilyen a kard lesz. A következő, ismételt fázis erős tüzet és rengeteg izzadságot igényel a kovácstól: a vasat kikalapálják, majd felébe hajtják és kezdik elölről, amíg eléri a kívánt hosszt és vastagságot. A művelet többszöri ismétlésével a penge végül vékony acélrétegekből áll össze. Ha elkészült, az utolsó lépések egyikeként reszelővel alakítják ki a a penge végleges alakját.
– Bármelyik korszakból találhatsz bármilyen alakú pengét – mondja Bowhay, aki egyszer egy 7. századból származó karddal is dolgozott. – Mindent meg kell vizsgálnod, hogy kiderítsd a kard keletkezésének idejét. Léteznek jó – és régi – másolatok is, némelyik egyenesen „törvényes”, azaz elfogadott, az eredetivel csaknem egyenértékű.
Ha egy kovácsnak megtetszett egy adott stílus, azt alkalmazta, bármely korból is származott a módszer. – Csak a globális, mindenre kiterjedő vizsgálat döntheti el a kard korát.
A munkát a tokiói Nerima kerületben lévő otthonában végzi egy asztalon. Az asztallapba mindkét oldalon mélyedéseket fúrtak Bowhay lába számára. Munka közben ül, a pengét így tologatja a fenőkövön.
Ez a felállás az ő innovációja: eleinte a legtöbb tógisihez hasonlóan a lábával tartotta a követ, amihez sokkal jobban meg kellett görnyednie. A módszer kidolgozását gerincsérve kényszerítette ki.
Az utolsó simítások után a penge háta tükörszerűvé válik. Ezt elkeskenyedő, kemény acélból készült acélrudakkal csiszolják ilyenné – egyedül egy ilyen rúd feje 15000 jenbe kerül.
– Még ha óvatos is vagy, pokoli karcolásokat ejthetsz rajta – magyarázza Bowhay. – Ezért ki kell találni, milyen irányban halad az acél belül. Ehhez jó tapintás szükséges. Az acélt egy irányban szabad csak forgácsolni.
Napi 10-12 óra munkával az egész felújítás néhány hétig tart. Egy átlagos munkadíj a fényezéssel, új tokkal és a markolaton elvégzett javításokkal nagyjából 400000 jen.
Mivel minden fényezés alkalmával fémet forgácsolnak le a pengéről, egy kard élettartalma a karbantartás minőségétől is függ. A fényezések között eltelhet 10, de akár 100 év is – néha még több. Ez nevezen hívható egzakt tudománynak.
Habár a kard elsődleges funkciója a harc, ha növelni szeretnénk a polírozások között eltelt időt, a kulcsszó a gondozás. Először is a pengét szigorúan tilos megérinteni, közli Bowhay. Ha mégis, „megrontod” az acélt. Az alacsony páratartalmú helyen való tárolás ugyancsak fontos.
Bowhay a családjával érkezett az Egyesült Államokból, a megszállás idején. Már fiatalon érdekelték a kardok, ám 1979-ig nem vették fel sehol tanítványnak.
A legjobb időszakban évi 8 millió jent keresett. Ma már kevésbé megy az üzlet, de évente még mindig 8-10 kardot hoz rendbe.
A művészet szeretete hozta ide erre a – ahogy ő nevezi: misztikus – területre, mivel szerinte a kardok tanulmányozása a festészet csodálatához hasonló élményt nyújt. – Ahhoz, hogy igazán kiélvezz egy képet, meg kell vizsgálnod az ecsetvonásokat, a színeket, a kompozíciót, mindent, hogy lásd, hogyan működik. A kardokra ez még inkább igaz, hiszen rendkívül kifinomult eszközökről van szó.
Van az üzletnek kockázata is. A migrénes fejfájás mellett néha baleset is előfordul. Bowhay egyszer leejtett egy kardot. Amikor ösztönösen utána kapott, épp hüvelykujjával fogta meg a kard élét.
– Egy darabka leesett az ujjamból és pattogni kezdett a padlón – emlékezik vissza.
Létezik egy általános frusztráció is: Bowhay úgy érzi, hogy a Japánban uralkodó szűk látókörű hozzáállás bizonyos művészetekhez „nagyon etnocentrikus”, vagyis csak a japánok számára nyitott.
Ő ellenben úgy véli, hogy minden művészeti ág feladata, hogy megmozgassa az emberi szellemet, azt a részét, amit a legnehezebb kifejezni. Ez a kifejezési mód nem ismerhet etnikai határokat, véli Bowhay.
Munkáját igen nehezen fogadtatta el annak ellenére, hogy Japán határain túl rendkívüli megbecsülésnek örvend. Ennek eredményeképp l
egtöbb megrendelője az USA-ban élő műgyűjtő.
Arról, hogy a japánok ennyire nem fogadják el, így vélekedett: „Rendkívüli kitartással, kegyetlen célratöréssel törekednek arra, hogy megszűnjön elhivatottságom.”
Annak ellenére, hogy több mint fél évszázada Japánban él, Bowhay két gyereke ellenére úgy érzi, a végén elhagyja majd az országot. Öreg napjait talán Coloradóban tölti majd, ahol már várja egy egyedi, krémszínű 1979-es Lincoln Mark V, belül kék bársonyborítással.
– Habár ma csupán néhány nem-japán tógisi van a világon, a kardokat körülvevő változó aura – véli Bowhay – előbb-utóbb arra készteti a szakmát, hogy a jövőben a külsősök felé forduljon.
Bowhay a szamurájok romantikus világát, akik lelke – ahogy gyakran emlegették – a kardjukban lakozik óriási vonzerőnek tartja. „A romantika mindnyájunkat magával ragad” – mondja.
Captain Japan, Sake-Drenched Postcards